Chapter Text
– Át tudnál jönni? – hallatszódik Felix remegő, bizonytalan, torz hangja a vonal másik végéről. Changbint pontosan öt perccel azután hívta fel, hogy ő végzett a munkahelyén, és szinte látja maga előtt, ahogy Felix törökülésben ül rózsaszín ágyneműjén és a pólója alját gyűrögeti, azzal a szánalmat keltő arckifejezésével, amikor elvékonyítja az ajkait, és lehajtott fejjel fel-felpillant rá. Kicsit mint egy kisgyerek, aki éppen fejmosást kap, és tudja jól, hogy rosszat csinált, bánja is nagyon.
– Sürgősen beszélnünk kellene.
– Persze, minden rendben? – kérdezi Changbin aggódva, miközben már azt várja, hogy zöldre váltson a közlekedési lámpa, hogy átsprintelhessen az út másik felére, hogy elérje a villamost, ami elviszi Felixhez.
Felix nem válaszol egy ideig.
– Akkor várlak – aztán leteszi.
Changbin értetlenkedve nézi a telefonja képernyőjét egy ideig, aztán feléberedik, amikor észreveszi, hogy a másik négy ember körülötte már elkezdett átkelni a zebrán. Még éppen eléri a villamost, és megragadja az egyik kapaszkodót nagyjából abban a másodpercben, hogy elindulnak, így kishíján, de nem vágódik hanyatt. Az ablakon keresztül a tetoválószalon néz vissza rá, ahol dolgozik, már kezd sötétedni, szóval egyre látványosabb a homlokzaton a neonszínű, rózsaszínen világító "ROCKSTAR Tattoo & Piercing" felirat.
Négy megállót nagyjából tíz perc alatt tesz meg a villamos, aztán még nagyjából tíz percet sétál a takaros lakóházig. Felix a második emeleten lakik, könnyen felismerhető, melyik az ő ablaka, mert fehér függöny, egy halom növény és fényfüzér látható benne. Ez a nappali, és ugyanez alatt az ablak alatt van egy kiülő, ahol Changbin mindig szereti inni a kávéját, ha Felixnél ébred. És olyankor Felix odaül mellé, mosolyog rá és játszik a hajával, aztán Changbin rájön, hogy el kell indulnia munkába. Úgyhogy sokszor leissza magát a kávéval, majd rekordidő alatt készül el, de ott hagyja egy csomó mindenét, még fogat se mos, csak egy rágót kap be. Aztán munka után visszamegy, hogy elhozza a cuccait, de ha már úgyis itt van, meg itt a fogkeféje meg mindene, akár itt is aludhat megint.
Megnyomja a kapucsengőt, és Felix szinte azonnal beengedi, aztán fellépcsőzik a másodikra. Kopog a méregzöldre festett ajtón, és amikor Felix kinyitja neki, ő ösztönösen felé mozdul, hogy megölelje, aztán megcsókolja, de Felix szeme nem csillan fel úgy, mint szokott, és ő nem mozdul Changbin felé, sőt, tesz hátra egy lépést. Szóval Changbin áll egy pár másodpercig bugyután, széttárt karokkal, mielőtt leeresztené őket. Majd Felix félreáll, és azt mondja neki, láthatóan feszülten, hogy jöjjön be, csinál teát. Changbin ekkor lesz biztos benne, hogy gáz van. Valahogy Felixnek minden problémára a tea a megoldása.
Besétál a kis konyhába, tölt vizet a vízforralóba, aztán be is kapcsolja, majd lehajtott fejjel, háttal rátámaszkodik a konyhapultra. Changbin közben már leült az egyik bárszékre a szemben lévő pult mögött, ahol Felixszel reggelizni szoktak.
Felix láthatóan gondolkodik, Changbin pedig egyre türelmetlenebbül várja, hogy mit szeretne mondani. Legszívesebben ráüvöltene, hogy na mi van, nyögd már ki, mi történt. De nem teszi, helyette csak piszkálja a bőrt a körme körül, és próbálja megállni, hogy tikkeljen a szeme a vízforraló idegesítő zúgására.
Aztán Felix végre belekezd, és Changbin arra gondol, hogy jobb volt, amikor csak gondolkodott. Valamit elkezd mondani arról, hogy már régen nem érzi azt, amit az elején, hogy nem kellett volna ezt eddig húznia, húzniuk, hogy ő megpróbálta, de egyszerűen nem működik, de Changbin alig tud figyelni, és minél tovább beszél, annál inkább olyan, mintha víz alól hallgatná őt. Már a vízforraló se zavarja. Azt kívánja, Felix bárcsak inkább összetörte volna a bordáit, tépte volna ki a szívét és úgy marcangolta volna szét. Kevésbé fájt volna. Csak akkor tér magához, amikor meghallja azt a mondatot, amit már a monológ kezdete óta várt.
– Szerintem szakítanunk kellene.
Mire Changbin csak annyit tud válaszolni:
– Jó. – Felix szemei elkerekednek.
– Ez gyors volt. Na, öhm... milyen teát szeretnél? – kérdezi, másmilyen reakciót várva kínosan, ahogy elcsendesedik a vízforraló. Kinyitja a konyhaszekrényt, de választ nem kap, és amikor maga mögé néz, látja, hogy Changbin már elviharzott, és abban a pillanatban hallja a lakásajtót becsapódni.
Changbin rendesen lesprintel a lépcsőn, szeretne már kint lenni az utcán. Nagy levegőt vesz, majd a tekintete a lakóház szomszédjában lévő dohánybolton akad.
Felix nem szerette, ha cigizik, mindig panaszkodott, hogy milyen büdös és hogy tönkreteszi az egészségét vele, úgyhogy viszonylag gyorsan leszokott miatta. Persze, az elején néha rágyújtott még titokban, otthon a konyhában vagy a munkahelyének az épülete mögött, ahol senki nem láthatta. De most már nincs Felix, már nem moroghat rá senki érte, szóval besétál a dohányboltba, kikér egy doboz sárga Camelt és ahogy ismét a járdán lépdel, a lehető leggyorsabban gyújt rá, aztán elszívja, amíg várja a villamost, ami hazaviszi.
Este Changbin a saját konyhájában ül, fél lábbal a széken, egy kinyúlt, kopott, marveles pólóban és fekete melegítőnadrágban; a pizsamájában. Csak néz maga elé, és teát próbál inni, de egy korty se megy le a torkán; már ki is hűlt, majd egyszer ránéz, fintorog Felix gondolatára, és kiönti a mosogatóba. Szeretne sírni, de nem tud, úgyhogy inkább megragadja a kabátját és a bakancsát, hogy céltalan sétára induljon a városban.
A lakása egy relatíve veszélyes városrészen helyezkedik el, de őt sose igazán zavarta, na meg nem mintha ne tudná megvédeni magát, ha úgy van. Felix is mindig mondta, hogy ha egyszer rájuk támadnának, Changbin mindenkit ki tudna ütni egy legyintéssel. És Changbin mindig elröhögte, de nagyon szívesen megvédte volna Felixet, egy sárkánytól is akár. Egy hadsereggel is szembement volna, ha úgy van.
De ha belegondol, igazából nem volt meglepő, hogy Felix erre a döntésre jutott. Ő is érezte már, hogy valami nem klappol, de sose beszéltek róla. Felixnek valószínűleg szembetűnőbb volt, mint neki, mert neki szinte eszébe se jutott, hogy szakítsanak. Csak néha, amikor az éjszaka közepén éberen feküdt a saját, üres ágyában, és eszébe jutott, hogy mennyire magányosnak érzi magát. De régen ott volt neki Felix, és ő legalább alibiként szolgált, hogy miért nem lehet magányos. Nincsen semmi baj az égvilágon, mert neki ott van Felix. Akkora is, ha Changbint kirázta a hideg, ha megfogta a kezét, mert annyira jeges volt. Akkor is, ha nem látta őt, amikor elképzelte a saját jövőjét. De most már nincs Felix, a jelenben sem, és nincs aki leszidja a cigi miatt, és nincs alibi; erre mégis, ő se érti, de mintha most már kevésbé lenne magányos. És nem szeretné ezt mondani, mert olyan csúnyán hangzik, de most nem szomorú. Inkább üres, és valahogy megkönnyebbült.
Előveszi a zsebéből a cigarettás dobozt, és elkeseredve konstatálja, hogy már egy sincs benne, úgyhogy inkább hazafele veszi az irányt.
Ma is üres marad mellette az ágy. Nincs Felix, nincs alibi, csak ő maga, de aligha érez különbséget. Mert az első éjszaka egyedül, igazából nem az első éjszaka egyedül.