Work Text:
Tökéletes napnak indult. Dazai csak tudhatta – a fény pont a megfelelő szögben dőlt be az ablakokon, csakis a megfelelő porszemeket világította meg, és hiába az egész testében érzett ólomnehéz kimerültség, ha a kanapé a sarokban még soha nem tűnt puhábbnak, mint most.
- Jó reggelt, mindenki! – intett ásítva az iroda általános reggeli forgalmának, amely Kunikidából, a takarítással még nem végző gondnokból, és az ablakpárkányon ülő foltos macskából tevődött össze – Milyen békés reggelünk van! Tökéletes arra, hogy visszafeküdjünk aludni.
Kunikida – aki mindennap korábban jött be, hogy nekilásson a feladatainak – felnézett monitorából. Arcán bosszankodás játszott, fejét rázta, de többet nem reagált ennél; visszatért a géphez. A megnyitott ablak fehérje visszatükröződött szemüvegéről.
Dazai nem volt elégedett. És Kunikida igazán megértheti, elvégre a szokások embere: ha neki a napi rutinjába tartozik K hajának őszítése, valamint vérnyomásának növelése, addig nem érzi úgy, hogy minden tennivalóját kipipálta, amíg ezekben nem lát sikert. Zsebre vágta hát kezeit, és úgy, akár egy tangótáncos, egyre közelebb araszolt a dolgozó férfihoz.
- Kunikida-kun – nyújtotta el a nevet és a megszólítást – Ha nem teszel semmit, azt hiszem, az egész napot át fogom aludni. Rád hagyom a jelentéseimet. A maiakat is…
Már társa háta mögött állt, álla centikre a széles válltól. Tudta, szavai pontosan a másik fülében zümmögnek, akár egy lecsaphatatlan szúnyog.
- Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, Dazai – mordult fel ekkor a férfi.
Akik ismerték, úgy tudták, Dazai ritkán döbben meg. Ez mégis egy olyan pillanat volt.
- Hogy mi? – pislogott. Mozdulatlanul állt, várva, hogy Kunikida mégiscsak lehordja, tehát valami olyasmit tegyen, ami tőle megszokott. Megszokottabb ennél.
- Mondom, azt csinálsz, amit akarsz. Nem ezt akartad hallani? – kopp, kopp; Kunikida ujjai rendíthetetlenül a képernyőn kopogtak – Fontos dolgom akadt.
Dazai nem értette.
Hiszen Kunikidának, ennek a kőből faragott, nyughatatlan embernek minden dolga fontos, halasztást nem tűrő, sürgős és elsőbbséget élvező. Nem látta még úgy istenigazából pihenni, lustálkodni pedig talán még csak nem is tud – túl nagy benne a kötelességtudat, kitámasztja őt alulról, nehogy csak egyszer is ledőljön kicsit. És ha nem lenne Dazai, talán fel sem pillantana a képernyőjéről vagy a sűrű jelentéseiből egész nap. Csak neki van akkora ereje a férfira, hogy képes elhúzni őt ezektől a mágneses mezőktől – de akkor mi az, ami ennyire fontos? Mi az, ami még nála is fontosabb?
Dazai ránézett a képernyőre. Egy formanyomtatvány volt az, egy kormányzati honlapon. Az írásjelek és a karakterek mind régi ismerősei, de az, ahogyan egymás után szerepeltek, sőt, az egész dokumentum felépítése – különös. Fura. De olyasmi, amit érzése szerint ismernie kéne ebben a fénnyel teli világban.
- Kunikida-kun – tétovázott – Mi ez?
Kunikida ekkor végre méltóztatott ráemelni tiszta, értelmes tekintetét – jelenleg tele értetlenséggel.
- Adóbevallás. Mi lenne?
A csönd, ami követte kérdését, maga volt a válasz.
Dazainak gyorsan kellett döntenie. Ma volt egy éve, hogy az irodánál dolgozott, tehát valóban eljött az ideje annak, hogy adózzon. Ahogy mindenki, aki irodáknál dolgozik. Igen, ez így szokott lenni. Semmi pláne nincs ebben. Az hogy életében először adózik tisztességesen, nos, vannak ennél lényegesebb dolgok is a világon, nem igaz?
Kunikida csak figyelte őt. Aztán végül felsóhajtott.
- Még sosem csináltál adóbevallást, ugye?
- Dehogynem! – csusszant ki Dazai száján a hazugság, hátrébb lépve a férfitól, karba téve kezét – Csukott szemmel is meg tudnám csinálni. Elvégre normális, törvénykövető mezei polgár vagyok. Mint te. Vagy mint…
- Dazai – a neve hallatán a másik elhallgatott. Kunikida higgadtan felemelte az előtte heverő számológépet, meg a papírcetliket, melyeken kézzel vezetett számolások sorakoztak takarosan egymás alatt – A normális, törvénykövető mezei polgároknak legalább két nap, mire megcsinálják.
- Tényleg?
Kunikida biccentett.
- Még nekem is rámegy egy fél napom. Amikor először kellett megcsinálnom, nos… Szerencsém, hogy az Elnök végig mögöttem állt.
Dazai csak egy halk „ah” hangra volt képes. Persze, nagyon szívesen elmondta volna, hogy Kunikida el sem tudja képzelni, mennyire szerencsés. Hogy ő sem szenvedett hiányt mentorból, aki mögötte állt és instrukciókat adott – de nem kellett nyomtatványokat megtöltenie pontos számításokkal, fizetnie, vallomást tennie. Nem arra vesztegetett napokat, hogy őszinte legyen, hanem arra, hogy hazudjon. És hogy a pénz, mely eljutott az illetékesekhez, sosem volt annyi, amennyi.
És olyan nagyon szívesen elmondaná, amit valószínűleg igen kevesen mondanának ki: hogy fogalma sincs, hogyan kell nem adót csalni.
- Ó, hát, akkor tényleg nagy mákod volt – bólogatott mindezek helyett, kezét mélyen a zsebében tartva, mintha arra lenne írva minden – Hát, nem is zavarlak tovább. Csináld csak, én addig…
- Dazai, te idióta! – csattant ekkor a hang; zene a szólított füleinek – Hozd ide a laptopodat! Megmutatom, hogy kell, aztán hagyj végre dolgozni.
Dazai elfordult a férfitól. Azért, hogy elhozza a gépét; de azért is, hogy megkönnyebbülten felsóhajthasson, és erről ne tudjon senki.
Fél órával később úgyis egy szappanopera sztárszínészét szégyenbe hozó módon nyávogott, amiért „ennyi macerát kell minden évben elvégezni”, míg körülötte ugyanazok a papírfecnik kókadoztak a gyenge szélben, tele sietős számolásaival, és nemrég haza kellett rohannia pár számláért és olyan iratokért, amiket mindig magánál kéne tartania, de épp a felső konyhaszekrényben pihentek a porréteg alatt.
Akadt, ami hiányzott neki onnan. A felelősség hiánya. Az álmosító fekete-fehér betűhalmaztól való totális elszakadás. A névtelenség a sötétben.
De nem akart visszamenni. Nem – mikor egy ígéretet árulna el vele.
Dazai aznap reggel megtanulta, hogy mondjon el mindent, anélkül, hogy egy szava is igazán célba ért volna.