Work Text:
- Ez nem olyan, mint a könyvtárban – foglalta össze igen tömören és velősen Xiao a véleményét a képernyőn vibráló chat-beszélgetésekről.
Színes nevek, kör alakú ikonok, rövidített, kifilézett, szirupba fojtott mondatok hangulatjellel a végén – ez maradt az emberi lényekből, melyekkel Xiao körülvette magát annak érdekében, hogy motivált maradjon. Szellemekre bámult, messze tőle, túl messze, ő pedig még mindig csak itt kuksolt, egyedül a szobájában; duplán elzárva az egész világtól.
- Ne temesd rögtön az egészet – ingatta fejét elnézően Zhongli, miközben ide-oda húzogatta az egeret – Még csak azt sem tudod, mi történik itt.
- Eleget hallottam róla. A Discordról, úgy értem. És nem akarok azokhoz tartozni, akik rajta pocsékolják el az életüket mindenféle gyerekes baromságra.
Kiérdemelt egy ráncolt homlokot, és egy igen vidám oldalpillantást.
- Ha nem tévedek, sokan a te kedvenc bandáid utáni rajongást is effajta „gyerekes baromságnak” tartanák.
- Az más! – dőlt hátra megbántva a fiú. Micsoda egy övön alulian hatásos érv!
Ideje lenne elfogadnia, hogy nem menekülhet a sorsa elől. Zhongli eldöntötte, hogy segít rajta – mégpedig tökéletesen önző okokból; nem bírta nézni, ahogy a könyveire bámul órákon át olyan arccal, mely egyszerre fejezte ki a kínt és a nulla értelmi funkciót -, és ha Zhongli egyszer a fejébe vesz valamit, addig nem nyugszik, amíg az úgy nem lesz. Felbámult a plafonra. Hallgatta az egérgomb kattanásait, a gép lágy zümmögését. Békés; de nem könyvtári.
- Ne feledd, Xiao – enyhült meg hirtelen Zhongli hangja – Milliók vannak most ugyanabban a helyzetben, amiben te is. Nemcsak te vagy képtelen otthon tanulni, ha nincs melletted senki. Az emberek pedig, mint azelőtt oly sok alkalommal, most is remekül feltalálták magukat… Mondd, levehetem a szigszalagot a kamerádról?
Erre a fiú végre odanézett. A férfi épp a fekete csíkra bökött.
- Mire készülsz? – pislogott gyanakvón.
Válasz helyett azonban Zhongli körbenézett a szobában – pontosabban, annak Xiao mögötti részén -, és fontoskodva kivitte a képből a félholt szobanövényt, majd elegyengetett egy ráncot az ágyon. Ennyi infó bőven elég volt a fiúnak.
- Online tanulószoba?! – csattant fel – Ez a nagy terved?!
- Van nagyobb? Vagy egyáltalán bármilyen másik? – nézett rá várakozón Zhongli. Hiába, persze, hiszen ez volt a kegyelemdöfés.
Xiao morgott; de belül egyet kellett értenie a férfival. A könyvtárak zárva vannak. Minden zárva van. A fejlett országokban az egy főre jutó számítógépek három főre is elegendőek lennének. Ez a legjobb megoldás, és nemcsak abból kifolyólag, hogy az egyetlen is.
- Jól van – sóhajtott, és feltette fejhallgatóját – Kipróbálom. De ha nem válik be…
- Isten ments, hogy erőltessem – tartotta fel kezét Zhongli, amolyan „én ártatlan vagyok” stílusban.
Szemén öröm játszott, amikor kilépett a szobából, magára hagyva Xiao-t a világgal.
A fiú kurzora a „csatlakozás a híváshoz” gomb felett lebegett, ott, ahol Zhongli stratégiai megfontoltsággal hagyta.
Rátette ujját a szigszalagra, mely a kamerát takarta el – és egyetlen gyors mozdulattal letépte. Maga elé húzta a füzetét, egy üveg vizet, és még suttyomban végigpillantott öltözékén és a haján – kócosabb, mint általában, de a fekete kapucnis pulcsi legalább tiszta -, mielőtt nagy levegőt vett… És rányomott a gombra.
A program azonnal bedobta egy szabad szobába. Apró ablakok töltötték ki képernyőjét, bennük a legkülönfélébb fajta emberekkel - a világ legkülönösebb tájairól, mégis, vele egykorúakkal, ahogy valamennyien asztaloknál ülnek és könyvek felé görnyednek. Egy lány vagy öt kávésbögrével körülbástyázva magát, egy pitypangos pizsamában motyogva tanul. Egy szőke fiú jókora fejhallgatóval, rágóval a szájában vázol fel kémiai kötésrajzokat egymás után. Nagydarab, félmeztelen srác, ritmusra bólogatva a jegyzetei fölött. Kialvatlan szemek. Csend. Egymás jelenlétének felismerése és elfogadása.
Xiao kiengedte a levegőt, hangtalanul, ahogyan azt egy könyvtárban illik.
Tökéletes.
Egy szuszra sikerült megtanulnia a mára szánt témáját. A tanulószoba meglepően hatásosnak bizonyult, ám azon is túlmenőleg; békésnek. Régen ült már így együtt másokkal, szó nélkül, mégsem magányban. Talán csinálnia kéne még néhány gyakorlófeladatot, csak úgy, a biztonság kedvéért – soha nem lehet biztos az ember abban, hogy tudja, amit megtanult.
Felemelte a fejét, hogy a gyakorlófüzet után nyúljon – és akkor meglátta. Nem, nem a nagy Ő-t.
Hanem a békás sapkát.
Az apró termetű fiú fekete copfokat viselt zöld végekkel, és rendkívül professzionális arccal szemlélte jegyzeteit. Ám a szakértelem – vagy egyáltalán bármiféle értelem – illúzióját teljesen lerombolta a fején trónoló nagy, zöld, békaformájú halászsapka.
Xiao csak bámult rá. A fiú nem nézett fel.
Szeme vidáman csillogott, a háttérben karácsonyi égők mosolyogták szerteszét halványsárga fényüket, az ágytakaró félig a földre csusszant, és a fal színe örök rejtély maradt a poszterek alkotta tapéta alatt.
Nos, ez kicsit sem volt olyan, mint egy könyvtárban.
És nem értette, miért is akkora szenzáció a pizsamák, a vizes, törülközőbe csavart hajak, vagy épp a felsőruházat hiánya mellett. Nem értette, miért pislog fel olyan sűrűn a békasapkásra. De Xiao tudni akart mindent. Ugyanakkor, a vizsgái még mindig megtartásra kerültek, méghozzá minden nappal egyre hamarabb. Nincs ideje zöld copfos fiúkra, akik az isten tudja, honnan származnak, és csak a kamerán keresztül látja őket, ahogy béka-formájú sapkákban tanulnak. És különben is, mit mondhatna neki, miről beszélhetnének? Xiao nem az a fajta ember volt, aki karácsonyi égőkkel díszíti a szobáját. Szereti a fényeket, de ez nem tartozik senkire rajta kívül.
Sóhajtva tért vissza a feladatokhoz. Megszokja a sapkát. El fog múlni, ahogy az idő is telik, könyörtelenül, bocsánatkérés nélkül.
***
- Ezt nem hiszem el.
Valami ilyesmit morgott magának, bár senki sem hallotta, abban a pillanatban, hogy fellépett a chatszobába. Füzete előtte hevert, az aznapi témánál nyitva, kidolgozott jegyzetekkel, készen rá, hogy Xiao betessékelje őket memóriájába – ám erre nem került azonnal sor. Nem kerülhetett.
Nem, ha már megint ott volt az a srác, a zöld copfokkal, melyek változatlanul minden mozdulatra vadul hintáztak füle előtt. Minden mozdulatra, mert a fiú időnként kinyújtotta karját, hogy nagy komolyan egy szélörvény útját mutassa a háta mögé vetített időjárás-jelentésen.
A több számmal nagyobb zakó, meg a rosszul megkötött nyakkendő szinte már nem is számítottak.
- Ezt nem hiszem el – ismételte Xiao, egy kicsit hangosabban.
- Mit nem hiszel el, kedves Xiao? – szűrődött be hozzá Zhongli kíváncsi hangja.
A fiú a megfelelő szón töprengett, miközben a férfi belépett a szobába, ám még az ajtóban maradt.
- Hívásban vagy éppen? – kérdezte illemtudón.
- Igen, de… - gyorsan kikapcsolta a kameráját – Semmi, tényleg. Csak egy idióta zavarja a tanulószobát.
Az „idióta”, bár nem a legkedvesebb, mégis a megfelelő szó volt Xiao szerint, ha a copfos fiút akarta jellemezni.
Zhongli felvonta a szemöldökét, és közelebb lépett a képernyőhöz. A kis ablakok közt nem volt nehéz kiszúrni az időjárás-jelentést – ám Zhongli nem pont úgy reagált, ahogyan azt a fiú várta volna. Először is, felkuncogott.
- Mi a fene? – meredt rá Xiao.
- Kreatív, meg kell hagyni – vont vállat a férfi – Feldobja ezt a stresszes hangulatot. Örülök, hogy nem mindenkit hagyott még el ebben a lehangoló helyzetben a jókedv és másokkal is bátorkodik megosztani.
- Te ennek örülsz?!
- Xiao, minden tiszteletem feléd, és az elkötelezettséged felé – fordult a fiúhoz megkomolyodva Zhongli -, de ha az egész világ úgy venné a bezártságot, ahogyan te, akkor most nagyon rosszul állna a szénánk. Kellenek az ilyen emberek – bökött a copfosra – Hogy megtartsák az ép észt másokban.
- Úgy, hogy nekik nincs egy szemernyi sem – fújt tovább Xiao – Engem zavar a tanulásban.
- Ez esetben kereshetünk egy másik szervert.
- Nem! Ezt… ezt már megszoktam.
Tűnődő csend. Míg végül…
- Értem. Nos, ha ragaszkodsz hozzá, akkor viszont javasolnám, hogy kapcsold vissza a kamerádat, ahogyan azt itt kötelező, mielőtt kirúgnak – intett a képernyőnek, melyen az új privát üzenet vibrált: egy admin figyelmeztetése.
Xiao rámeredt az üzenetre; az üzenetküldő nevére; és hirtelen minden világossá vált számára. Megmarkolta az asztallapot, ujjai belegyűrtek a füzetpapírba.
- Cseles kis… - sziszegte – Ő az admin! Nem tudom jelenteni!
- Hm – szemlélte a felhasználónevet Zhongli, majd vállat vont, és meglapogatta Xiao vállát – Úgy tűnik, rá sem kell írnod, ha változást szeretnél. Miért nem próbálod meg?
- Nem fogok szóba állni vele – jelentette ki a fiú határozottan, és kisimította jegyzeteit – Visszakapcsolom a kamerát és tanulok. Nem érdekel mit művel.
- Ahogy gondolod. Azt hiszem, engem is hiányol már a munka.
Ezzel távozott a szobából.
Xiao sóhajtva visszatette kis ablakát, rajta kicsinyített önmagával, a többi közé. Ott volt a copfos, háta mögött a vörös-kék szélörvényekkel, ott volt azzal a letörölhetetlen, szelíd mosollyal, ott volt a bő zakójában, melyben szinte eltűnt kicsiny alakja. Ott volt. És immár ott volt Xiao privát üzenetei között is.
Venti. Hogy lehet még a neve is komolytalan?
***
A napok gyors iramban teltek. Xiao néha úgy érezte, valahol a feje hátuljában egy óra megállás nélkül hangosan tiktakol, éjszaka, az ágyban, napközben, mikor épp nem tanul. Soha nem felejtheti el, mit kell elérnie. Soha nem felejtheti el, hogy egy elkeseredett versenyt fut az idővel, és soha, soha egy pillanatra sem lehet biztos abban, hogy emlékezni fog bármire is a vizsgáin.
Egyre többször látott embereket sírni a kis ablakokban. Egy maszatos arcú, fehér hajú fiú volt az első, miután kiderült, hogy a vizsgáját előbbre rakták, pont akkor, amikor feljelentkezett rá – ahogyan azt később a kötetlen chatcsatornán fejtegette. Nem érdekelte, hogy premier plánban látják őt: vörös, duzzadt arccal folyatta könnyeit az asztalra. A pitypangpizsamás lány volt a következő, összeszorított ököllel, rázkódó vállal, talán még ott, a szobában is hangtalanul – de zokogott.
Xiao nem volt sírós alkat. Nem fenyegette az a veszély, hogy kamerán törik el a mécses. Ám nem kell sírnunk ahhoz, hogy tudjuk, kiborultunk. Erről Xiao próbált nem tudomást venni.
Próbált nem figyelni az ideg-összeomlásokra a képernyőn – nem úgy, ahogy Venti. Talán csupán admini kötelességből, talán azért, mert ő egyszerűen ilyen, de ha valaki elsírta magát, a fiú rövidesen vad billentyűkattogtatásba fogott, és a személy mindig visszaírt neki, ahogyan az a kamerán át látható volt. És természetesen a produkciók soha nem maradtak el. És soha, soha nem ismétlődött meg ugyanaz.
Hol előrehajolt, és a kamerában próbálta festeni a szemét, hatalmasra nyílt pupillákkal, feszült koncentrálásban, Xiao szerint nulla agysejttel, ám igen szórakoztató módon. Hol hordozható gázrezsón sütötte egymás után a hatalmas palacsintákat, veszélyeztetve ezzel mindent az íróasztalon. Hol pedig előszedett egy kazoo-t, és nagy beleéléssel fújta – és hogy mit játszott, a nagyérdemű számára rejtély maradt.
Egyvalamit igen ritkán művelt, vagy csak ímmel-ámmal, szinte csupán az előadás részeként.
Tanult.
Xiao egyre gyakrabban töprengett azon, mégis hova járhat a srác, ahol ilyen alacsony az elvárás. Vagy – és ez a gondolat, maga sem értette, miért, megijesztette – egyszerűen fütyül a vizsgákra és a követelményekre. A harmadik lehetőség napokkal később ötlött fel benne, talán azért is, mert úgy érezte, egy ember ennyi nyomást úgysem bírna el mosolyogva és bohóckodva napi öt órában. És ki tudja? Talán Venti pont olyan erős, ahogyan ő, csak épp máshogyan. Másvalamiben.
Aznap, amikor komolyan megfontolta a harmadik lehetőséget, épp újraolvasott egy témát. Meglepően könnyen idézte fel őket úgy, ha összeköti az egyes tárgyakat Venti aznapi előadásaival, és úgy-ahogy kezdett megelégedni a teljesítményével. Az persze kizárt, hogy pihenjen. De talán…
A szeme sarkában valami megmozdult. A képernyőn történik valami – ösztönösen felkapta a fejét.
Egy pillanat volt az egész.
Két zöldben játszó copfot kapott el, mohát az éjféli fák törzsén, ahogy fürgén gazdájuk után lendültek. Ki a székből, hogy az nem győzött pörögni utána; és a szemek és az orr vörösek voltak, és az arc puffadt, és a pulóver világos anyagát sötét pöttyök szennyezték be.
Venti sírt, és menekülése a kamera elől azt sugallta, hogy ez kicsit sem az előadás része.
Mi történt? Tennie kell valamit. Akármit… De nem is ismeri őt. Soha egy szót sem váltottak, csak szemeztek egymással heteken át! Mit mondhatna neki? Nyugtassa meg? Igen, talán ez lenne a leglogikusabb reakció – de Xiao agyát azonnal a legbanálisabb mondatok lepték el, amelyeket valaha hallott. És inkább nem ír rá, ha csupán egy „ne aggódj, minden rendben lesz” - féle mondatot képes hozzávágni.
Felállt a székéből. Érezte, hogy ma már nem tud tanulni, legalábbis, addig nem, amíg nem sétál egyet a környéken. Közeledett a lámpás-fesztivál, a város elkezdte kihelyezni a dekorációkat, alkonyattájt fénypróbák villantak fel és aludtak ki bizonytalan időközönként – és Xiao szerette a fényeket, ha a tömeget nem is, így ezek az esték tökéletesek voltak számára.
De miért látott zöldet, ha elkapta szemét egy lámpás tüzéről?
***
Hajnali kettő óra.
A szerver sosem némult el teljesen, ám a tanulószobában ma éjjel pusztán két ember döntött úgy, hogy éjszakázik.
Gőze sem volt, honnan származik a fiú, de tény, hogy még mindig ott kuksolt vele – ezúttal minden előadói kedv nélkül. Csupaszon, fáradtan bámult az előtte heverő füzetbe, és Xiao látta a kamerán át azt a gondterhelt, mégis üres tekintetet, amely túl sok mindent jelentett. Amely túl veszélyes volt.
Francba a kételyekkel. Francba a tanulnivalóval, francba mindennel.
Xiao billentyűt ragadott.
X: csak tudni szerettem volna, jól vagy-e
Az üzenet érkezését jelző hangot nem hallhatta – helyette látta, ahogy a fiú zöld szemei levándorolnak a képernyő egy pontjára, és felvonja ívelt, sötét szemöldökét. Látta, ahogy a karácsonyi fények bézs színében a sápadtnak tetsző arc elpirul, mintha csak vízfestéket cseppentenének a hófehér lapra. Látta azt a másodpercnyi örömöt.
Pittyenést hallott a gépén.
V: te vagy az a srác, aki mindig olyan mogorván bámul a kamerába és soha nem nevet az előadásaimon, ugye?
X: személyesen
V: akkor nem
V: kicsit sem vagyok jól.
Látta azt, amit újra meg újra meg újra látni akart.
***
- Van kedved zenélni?
Xiao pislogott egyet. Aztán még egyet. Hiába, a fiú mondta, amit mondott, és most várakozón billegette rá szempilláit.
- Ugyan már! Kell egy kis pihenés is időnként – kezdett most fennhangon nyafogásba Venti – És már befejeztük a mai témát.
- Amennyi témával le vagy maradva, nincs most időnk ilyen hülyeségekre.
- De kedved lenne!
Xiao rezignáltan kifújta a levegőt. Nem érdemes olyanokkal vitatkozni, akik eleve nem hagynak teret az ellenérveknek. És ő mégis megteszi – azóta, hogy ráírt Ventire, jóformán minden egyes nap, amikor korrepetálja a fiút a privát tanulószobájukban. Kitalálhatta volna, hogy az admin vészesen sok tárgyból áll katasztrofálisan, pedig valójában egész értelmes. Nem lusta; egyszerűen nem tanulja meg azt, ami nem érdekli. Ellentétben Xiao-val, aki mindent megtanul, noha ebből alig érdekli bármi is.
Oké, kivéve talán az irodalmat. De csak mert szórakoztató, ahogyan elmagyarázza Ventinek, ő pedig a felismerhetetlenségig kifacsarja a történeteket.
- De csak egy dalt – döntött végül.
Venti hallatott egy boldog kiáltást, és elillant egy ukuleléért, miközben Xiao felvette a földről a korábbi örömzenélésről otthagyott műanyag vödröt. Először ceruzákat használt, amíg rá nem jött, mennyivel jobb tenyérrel dobolni. Mennyivel szebb úgy harmonizálni a másikkal.
Az apró termetű fiú törökülésbe mászott a székén, és kezébe vette a hangszert. Pulóvere túl bő volt, copfjai a húrokba lógtak, így hátra kellett ráznia őket. Az íróasztalán egy félig megevett alma vigyorgott minden másodperccel egyre sárgábban Xiao-ra.
És ő egy ilyen emberbe szeretett bele.
- Kezdhetjük? – mosolygott rá Venti.
- Essünk túl rajta – sóhajtott fel a másik.
A húrok megrezzentek az ujjak nyomán. A dob kongott a tenyér alatt.
Két hang olvadt össze, ezer kilométerre egymástól.