Chapter Text
A fiú, éppen csak 18 éves, besétált élete eddigi legnagyobb megmérettetésére. Nem az érettségiről beszélek, az még elég könnyen is ment neki. Angyal ott állt a nagy épület előtt, a nyári meleg megütötte az arcát, kánikula volt, hiszen augusztus közepe körül jártak, körülötte kortársai, valaki csillogó szemekkel, valaki inkább félelemmel teli szemmel álltak mellette. Itt már csak rájuk számíthatott. Ez volt a nagy és híres Rendészeti Egyetem.
Belépett a kapun leendő bajtársaival együtt, egy idősebb, de még gyereknek kinéző egyenruhás, szigorúan néző lány fogadta őket.
“Jónapot kívánok, Machovics Petra harmadéves vám- és pénzügyőr hallgató vagyok, Üdvözlöm Önöket a Rendészeti Egyetemen! Én leszek az évfolyamparancsnok kiképző. Mindenki menjen először a kijelölt, előre megadott szobájába, majd évfolyamgyülekező 10 perc múlva az alakuló téren.”
Angyal még önbizalommal teli szívvel követte az utasítást, tudta, hogy itt csak úgy élheti túl, ha követi őket, hiszen apja rendőr, ő is úgy nőtt fel és megtanulta, hogyan kell viselkedni neki köszönhetően. Az épület, vagyis a kollégium nagyon nagy volt, nem használhatták a liftet, lépcsőn kellett nagy táskáival és bőröndjeivel felbaktatni az ötödik emeletre. Benyitott szobájába, nem volt túl nagy, kettő ágy, egy mosdó és egy előtér, az ablakhoz közeli ágyon ott is ült egy fiú, komoly tekintettel nézett rá, ahogy belépett. Oda is ment hozzá bemutatkozni.
“Szia, Angyal Gábor vagyok, elsőéves vám-és pénzügyőr hallgató, asszem én leszek a szobatársad.”
Angyal kinyújtotta a kezét.
A másik fiú mintha kicsit lenézően tekintett volna rá, de válaszolt és elfogadta a kézfogást.
“Helló. Fenyves Ákos.”
Angyal csak nézett, a fiú nála magasabb nyilván nem mintha ő meg tudta volna mondani, de elég vonzó volt, olyan tipikus szépfiú, világosbarna haj, vakító kék szemek és magabiztos kisugárzás. Angyal nem mintha zavarba lett volna, de valljuk be kicsit zavarba volt. Megpróbált vele beszélgetni.
“És... Hogy hogy ezt a szakmát választottad?
Fenyves csak nézett rá miközben pakolta ki a cuccait.
“Szerintem öltözzünk fel, már csak 5 percünk maradt, utána ráér beszélgetni.”
Angyal kicsit elszégyellte magát, de igazat adott a fiúnak. Elkezdtek öltözködni. Mire leértek már a nagy része az évfolyamnak lent volt. Az alakulótér tágas volt, mindenki katonás sorban állt egymás mellett alakzatokban.
Odasúgta Fenyvesnek.
“Elkéstünk?”
Fenyves csak állt mellette rá se nézett. Majd megszólalt egy éles hang:
“Maguk mégis mit képzelnek magukról?? Elkésni az első évfolyamsorakozóról? Milyen szakemberek lesznek Önök? 10 fekvő most azonnal, és ez még semmi ahhoz képest mit fognak kapni a többiért.”
Fenyves megszólalt:
“Parancs, értettem!”
Majd Angyal is követte a példáját. Lenyomták azt a 10 fekvőt majd beálltak a helyükre.
Majd ezután egész nap alaki foglalkozásra került sor, és csak este hulla fáradtan tudtak a tisztjelöltek visszatérni a kollégiumi szobájukba.
Angyal és Fenyves visszamentek fáradtan a szobájukba, viszont Angyal a legutóbbi kellemetlen beszélgetés miatt nem mert hozzászólni. Így hát csendben pakoltak ki a bőröndjükből.
Éppen Fenyves vette le a leizzadt egyenruhát, Angyal tekintete akaratlanul is a fiú meztelen felsőtestrére szegeződött. Kockahasára ráfolytak az izzadságcseppek ami a lápmafényben csak úgy csillogott, és ugyan Angyal egyáltalán nem vonzódott a férfiakhoz tudomása szerint, így se tudta róla levenni a szemét.
Angyal végül kiestett az ábrándozásból amikor meghallotta a hangját:
“Te mégis mit bámulsz?”
“Semmit.”
Fenyves megvetően nézett rá. Folytatták a kipakolást majd este lett. Angyal elég kimerült volt ahhoz, hogy rögtön lefeküdjön és aludjon, a mai nap nagyon fárasztó volt mindenki számára.
Éppen aludni készült amikor Fenyves hangját meghallotta.
“Nehéz családi körülmények közül jöttem ezért bizonyítani szeretnék mindenkinek, hogy az apám ellentéte vagyok.”
Angyal meglepődve nézett rá, nem tudta hogy ez honnan jött. Fenyves látta a összezavart tekintetét majd megszólalt:
“Te kérdezted hogy miért választottam ezt a szakmát. Csak erre válaszoltam.”
“Ohh, megértem, nagyon sajnálom.”
Fenyves szigorúan nézett rá, majd megszólalt:
“Nincs szükségem senki sajnálatára.”
Ezzel a mondattal lezárta a beszélgetést és megfordult az ágyban. Angyal még mindig nem tudta hova tenni fiút, ezért inkább ő is nyugovóra tért. Holnap elkezdődik rendesen a kiképzés, 5-kor kelés, és egész nap foglalkozások. Most kell megmutatnia magának és apjának, hogy igenis idevaló.