Chapter Text
A kapu takarásából Benvolio gyorsan, de alaposan végigpásztázta Capuleték kertjét. Az egzotikus virágokkal és díszfákkal övezett területet vastag, két méter magas téglafal határolta el a külvilágtól. Az utcáról csak kulcs birtokában lehetett bejutni, de a belső udvarról nyíló kapu Mercutio szerint mindig nyitva volt, erről jöttek ők is, miután az éjszakát egy használaton kívüli raktár szobában töltötték kettesben. Nem látott odabent senkit, de azért sietve visszahúzta a fejét. Ha itt rajtakapják őket, fényes nappal, ellenséges területen, nem is tudja milyen sors várna rájuk. Rá különösen. Egészen biztos volt benne, hogy Mercutiónak valamiféle diplomáciai mentessége van. Bár arra is mérget vett volna, hogy ha Tybalt talál rájuk, ő nem törődne ilyen apróságokkal.
Második pillantásra sem látott semmi gyanús mozgást a növényzet között és a kert biztonságosabbnak tűnt, mint a több oldalról nyitott, kopár udvar, aminek a sarkában toporogtak. Odabent legalább van hova bújni. Besurrant a kapun, Mercutio pedig árnyékként követte. Érdekes, gondolta, általában nem ez a dinamika. Mercutio szokott vezetni és ő az árnyéka. Megy előre, és töri az utat, csinálja amit akar, eléri a céljait, még magával sem törődik ilyenkor. És Benvolio követi őt, a vállába kapaszkodva és súgja a fülébe az aggodalmait, húzza vissza a felesleges veszélytől, óva inti a saját impulzusaitól és valami mesterséges nyugalmat csepegtet a döntéseibe. Nem sokat, csak annyit, amennyivel biztosíthatja az életben maradását. Mint most: most Mercutio túlélése az övét is jelenti és ha ráakadnak végre Rómeóra, akkor mindhármukét.
Egy nagyobb bozótos mellett megállva ismét körülnézett. A kert ugyanolyan kihalt volt, mint a folyosók, amiken ezelőtt barangoltak, de a susnyásban legalább hamar el tudnak rejtőzni. Tölcsért formált a kezéből és félhangosan kiáltott:
– Rómeó! Rómeó! – alig volt hangosabb a normál beszédhangjánál, mégis mint egy felriasztott őz, fél lábbal már a bokorban állva, ugrásra készen várta, hogy mi fog történni.
Csak remélni tudta, hogy a hívása kizárólag annak a fülébe jut el, akiének szánta. De semmi sem történt. Nem jelent meg se Rómeó, se más. Csak Mercutio kezdett kuncogni mögötte. Aztán egy pillanatig elhallgatott, de mire Benvolio a szájára tapasztotta a kezét, már késő volt.
– RÓMEÓÓÓ!!! – üvöltötte teli tüdőből.
– Te megőrültél? – suttogta ingerülten, bár maga sem értette miért erőlködik.
Vállánál megragadta barátját és maga után húzta a bozótosba. Egymás mellett ültek egy számára ismeretlen virágos cserje tövében, lombjai takarásában, Mercutiót tovább rázta a nevetés, ő pedig továbbra is a száján tartotta a kezét.
– Esküszöm, egyszer még mindannyiunk vesztét okozod.
Benvolio valami meleg, nedves dolgot érzett a tenyerén és úgy kapta el onnan, mintha tűzbe nyúlt volna. Mercutio kinyújtott nyelvvel vigyorgott rá.
– A világért se vonnám kétségbe a módszereid, drága Benvolióm, de ha minden bokorba bele akarod súgni a mi Rómeónk nevét, sosem találjuk meg. Nekem pedig nincs erre egy egész napom.
– Ritka téged sietni látni.
– Megsértesz. Hát nem sietek mindig, ha szólítasz?
– Ritka, hogy azon aggódsz, elkésel – helyesbített.
– Így már inkább. De Valentine elutazik, én pedig csökönyös öcskös lennék, ha nem lennék ott, hogy elbúcsúzzak tőle.
Mercutio törökülésbe helyezkedett, a könyökét megtámasztotta a térdén. Kissé elfordította a fejét, az állát a tenyerébe helyezte, ahogy hallgatózott. Benvolio figyelte, ahogy barátja tőle szokatlan mozdulatlansággal, csukott szemmel a lombozaton túlra koncentrál. A reggeli napfény a leveleken átszűrődve arany foltokat rajzolt az arcára, vörösszőke haja szinte ragyogott tőlük. A maszkját elvesztette valahol, bár ezt Benvolio igazán nem róhatja fel neki. Végtére is, erről éppen ő tehet.
Az volt a terv, hogy hazamennek, már el is búcsúztak a társaságuktól. Csakhogy a holdfény hasonlóan ékesítette Mercutiót, mint most a Nap és a pezsgőtől megrészegülve Benvolio azon kapta magát, hogy a falhoz nyomva csókolja szerelmét. Persze nem mintha amaz nagyon kérette volna magát, de tény, hogy Benvolio volt az, aki levette róla vörös-sárga maszkját, ami olyan galádul eltakarta előle a fiú szép arcát. Abban is biztos, hogy eldobta valahova, még odakint az utcán, de aztán hamar ismét a Capulet birtokon találták magukat, egy ablakon bemászva, a raktárba beesve. Pedig szép maszk volt, tüzes motívumokkal, remekül illett az öltözetéhez. A fáklyák fényében haja még vörösebbnek hatott, amitől egészen úgy nézett ki, mint egy hamvaiból éledt főnix.
Most teljesen másnak tűnt, nem tüzes főnixnek, nem a rejtélyes nemesnek, a herceg rokonának. Békésebb, nyugodtabb arcát engedte látni és Benvolio nem tudott nem arra gondolni, hogy ez csak neki szól. Ezt a Mercutiót csak ő ismeri.
A fiú kissé elfordította a fejét, hogy jobban halljon, mire az arcán ragyogó fényfoltok lecsúsztak a mellkasáig, a reggel sötétben félregombolt ingére, Benvolio szeme pedig önkéntelenül követte őket.
– Nem hallok semmit – jelentette ki hirtelen, a tekintetük összeakadt, ahogy kinyitotta a szemét.
Az arcán lustán terjedt el a pimasz mosoly, amikor észrevette, hogy őt bámulja. Két kezére támaszkodva előrehajolt.
– Csak nem még egy kört szeretnél? Capuleték raktáránál már csak Capuleték bozótosa lehet izgatóbb helyszín.
– Azt hittem sietned kell – nevetett halkan Benvolio.
– Rád mindig van időm, milyen világ lenne az, amiben nincs? Megmondom: olyan, amiben nem akarok élni.
– Értékelem – gyors csókot nyomott az arcára, ahol a Nap is csókolta a bőrét – De meg kell találnunk Rómeót, mielőtt valami őrültségbe keveredik.
– Rómeó? Őrültségbe? Ugyan, nem lesz baja! Nagyfiú már. Tud magára vigyázni.
– Mercutio!
– Jól van, jól van – sóhajtott – de én mondom, rossz helyen keressük. Nem a kertben bújkál, hanem valamelyik kisasszony ágyában.
Felállt, kinyújtózott és leporolta a nadrágját, majd lehajolt, hogy felhúzza Benvoliót is.
– Talán, de nem Rózáéban – nevetett az, Mercutio pedig önkéntelenül végigsimította ujjait az arcán, ahol Róza pirosas kéznyoma már eltűnőben volt.
– Nem is értem, pedig olyan udvarias voltam.
– Aha. Hogy is mondtad? “Róza, veled hált tegnap éjjel Rómeó?” – idézte Benvolio, miközben kirázta barna hajából a leveleket – Egy pajtában tanítottak udvariasságra?
– Biztosíthatlak, hogy kiváló nevelésben részesültem.
– Kár, hogy nem sok maradt meg belőle.
A kert hatalmas volt, dísznövények és gyümölcsfák paradicsoma. Az árnyas lombok alatt Benvolio arra gondolt, milyen lenne itt kettesben, kéz a kézben sétálni. Milyen nyugodtan andaloghatnának itt, beszélgethetnének bájos semmiségekről, vagy röhejes ostobaságokról, mint valami lányregényben, ha nem kellene több okból is a lebukástól tartaniuk. Kevesebbért is akasztottak már embert Verona főterén, kettőt mindig egymásnak háttal, hogy ne is láthassák egymást még egyszer, utoljára, hogy mindenki tudja, mi a bűnük. Látott már ilyen kivégzést, Mercutio pedig többet is. A herceg általában ragaszkodik a jelenlétéhez. Nem csoda, ha mindig ott lappang bennük a félelem: mi van, ha ők lesznek a következő?
Gondolataiból a felzengő harangszó zökkentette ki. Mercutio a fejét rázta:
– A fenébe, hogy elszaladt az idő! Szaladnom kell nekem is, ha utol akarom érni – szinte bűnbánó arccal fordult felé – Megérted?
– Megértem. Ha Valentine időben el akar indulni…
– Nem csak arról van szó. A herceg beszélni akar velem utána. Őt sem érdemes megváratni.
Hát nem, ezt Benvolio sem vitathatta. Montague-ként volt egy-két kellemetlenebb találkozása Escalussal, eldurvult összetűzések után. Egészen más arcát mutatta ilyenkor a herceg, a haragja rettentő, a türelme véges, de az ítélete igazságos. Benvolio megértette a frusztrációját és általában egyetértett vele: az ősi viszály felesleges vérontáshoz vezet. Ő is gyakran szerzett kisebb vágásokat, amikor vívókat próbált szétválasztani, vagy kényszerült maga is harcra, ha félreértették szándékait.
– Akkor elmész? – kérdezte barátját.
– Muszáj lesz. De nem szívesen hagylak egyedül Capuleték portáján.
– Meg kell találnom Rómeót.
Mercutio a fejét rázta.
– Nem egyedül.
– Akkor mit javasolsz?
– Hogy amíg én megjárom a kastélyt, te hazamész szépen és megnézed Rómeó visszatalált-e azóta – miközben beszélt az utcafront felőli téglafalhoz ment – Küldj egy legényt az atyjáékhoz is, hátha oda ment vissza. Ha még mindig nincs meg, visszajövünk együtt és addig nem tágítunk, amíg elő nem kerítjük. Ehhez mit szólsz?
– Legyen így.
Ez elég is volt Mercutiónak. Mint egy macska, szökkenő mozdulattal felkapaszkodott egy vaskosabb mandulafára a kert szélén. Pár lépéssel feljebb mászott, hogy kényelmesen átfoghasson a fal tetejére. Innen már csak át kellett lendítenie a súlypontját és máris fenn ült a magasban, fél lábbal Capuleték gyümölcsösében, fél lábbal a szabadságban. Szétnézett a házak között, szeme elől takarva a napfényt, integetett valakinek a távolban, majd visszafordult Benvolio felé.
– Ha megengedi az úr – nyújtotta a kezét.
Szinte végighasalt a fal tetején, hogy elérje őt. Amikor megfogták egymás kezét kiegyenesedett és felhúzta magával. Benvolio megvetette a lábát a téglák fugáiban, hogy amennyire tudta, megtartsa magát. A peremet elérve már könnyű dolga volt, gond nélkül felhúzta magát, így már ő is rálátott az ébredező Veronára. Nem sok embert ismert a városnak ezen a felén, arra sem jött rá, kit köszöntött Mercutio az imént, de ez nem lepte meg. Státuszának és kedélyes személyiségének köszönhetően a fiú olyan kapcsolati hálót épített ki, amit Benvolio képtelen volt átlátni. Feltételezte, nem akadt olyan ember a Veronában, aki legalább ne hallott volna róla.
Benvolio mindkét lábát átvetette a falon, majd fél kézzel megtartva magát biztonságos magasságból ért földet a járda szélén. Egy pillanattal később becsapódott mellé Mercutio is, szinte guggolásba érkezett, ahogy hiába próbálta tompítani az esést.
– Ha így folytatod, eltöröd a lábadat.
– Van másik – legyintett.
Most Benvolion volt a sor, hogy felhúzza barátját, az pedig hálásan megszorította a kezét. Nem szívesen vallotta be, de szabadabban lélegzett az utcán, Capuleték kertjén kívül. Ha itt megtalálják, nincs okuk megtámadni, a törvény legalábbis nem az ő pártjukon állna, az pedig a legharciasabb családtagok kedvét is elveszi a párbajozástól. Nos, a legharciasabbét talán nem.
– Elmegyek, de sietek vissza – Mercutio még mindig fogta a kezét – Ne epekedj utánam túlságosan.
– Megpróbálok.
Nem sétált, de nem is futott, a kastély felé. Valami szökellés-félét produkált, olyat, amilyet csak ő tud. Ahogy figyelte távolodó barátját, Benvolio nem tudta lerázni a baljós előérzetet, ami egyre nőtt benne. Mint valami rossz előjel, egy ómen, egy kéretlen vészmadár, ami a fülébe krákogott. Kényszerítette magát, hogy elforduljon. Nincs ideje bugyuta megérzésekkel foglalkozni, elég neki Rómeó holléte miatt aggódni, az egy nagyon is valós probléma.
– Ezért keresi mindig mindenki Rómeót – dünnyögte – Mert sose ott van, ahol lennie kéne.